Páros: SuChen
Banda: EXO
Műfaj: fluff
Figyelmeztetés: A történet úgy íródott, hogy összekapcsolódnak a szereplők. Nem igazán ajánlatos kihagyni egy részt sem, mert akkor nem érthető, hogy mi miért történik.
Megjegyzés: A történetet a Nap nap után című film ihlette meg. Láttam a film előzetesét, és nagyon tetszett. Mivel még csak az előzetest láttam, így nem tudom, hogy mi a cselekmény végkimenetele, de az előzetes alapján alkotom ezt a történetet. Akit esetleg érdekel a film akkor itt nézheti meg az előzetest ---> (Nap nap után előzetes)
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Olyan éjfél körül járt az idő, mikor Yifan tegnap elhagyta a lakásomat és tértünk mind a ketten nyugovóra. Az éjszaka nyugodtan telt és körülbelül hat órát aludhattam, de olyan frissen ébredtem fel és pattantak fel szemeim, mint még életemben soha. Kényelmesen öltöztem fel, majd indultam meg a konyhába, hogy megreggelizzek és nem törődve az idő múlásával, fogtam neki ismét a takarításnak. Valami jó pörgős zenét kapcsoltam a rádión, hogy ne unatkozzak a munka közben és az idő is gyorsan elteljen. Újra teltek az órák, ahogy mindenhonnan lepakoltam a cuccaimat, azokat mind áttörölgettem, leporoltam, majd visszahelyeztem őket megfelelő helyükre, amint a polc is takarításra került. Nem tudom, hogyan tudtam, egyedül megcsinálni az egész lakást. Igaz, kicsi volt, de annyi holmim volt, hogy az talán három embernek is elég lenne.
Amikor mindennel elkészültem és még egy ebéd szünetet is beiktattam, ami kivételesen ugyan az volt, mint tegnap, ismét elterültem a kanapén és kezembe vettem az egyik könyvet, amit tegnap tettem előrébb a rangsorban, hogy ideje újra megforgatni kezemben. A sorokat olvasva, néha elterelődött gondolatom, míg végül néhány oldal olvasás után, inkább letettem a könyvet és azon járt a fejem, hogy miért nem írt még. Ilyenkor már írni szokott vagy éppen felkeres, hogy lássuk egymást, de délután négy óra volt és még egy üzenet se érkezett tőle. Talán valami baja esett, ami miatt nem tudott írni? Lehet kimarad egy nap, amíg újra találkozunk. Ha úgy vesszük, ő is ember, de teljesen más, mint a többiek vagy én. Nap nap után más és más emberként ébred és éli meg egyetlen egy napját. Egy nap betoppant az életembe, amikor a kávézóba megismerkedtünk, majd minden egyes nap találkoztunk, egészen mostanáig. Féltem, hogy történt vele valami, amiért nem keresett fel. Ez volt a legrosszabb ebben az egészben, hogy én nem tudtam keresni. Bármit megadtam volna azért, hogy valahogy kapcsolatba léphessek vele, csupán egy percre, hogy megbizonyosodjak róla, hogy egészséges és mindene ép.
Ahogy bambultam az órát, ahogy a másodpercmutató, körbe-körbe járta a pályáját, hirtelen a csengő zökkentet ki gondolataimból. Egyből felpattantam és siettem az ajtóhoz, hogy minél előbb láthassam és minden aggodalmam elszálljon. Feltéptem az ajtót és mikor megpillantottam, teljesen ledermedten bámultam rá. Ott állt előttem teljes életnagyságban, szemeimmel testét fürkésztem, hogy látok-e rajta valami sérülést, de a bőre érintetlen volt. Tekintetemet egyre feljebb vezettem, míg mosolyán meg nem állapodott. Mikor megláttam cicás mosolyát szemeim még nagyobbra nyíltak és nem mertem hinni a két szememnek, pedig eddig sose kételkedtem bennük, de most megingott a bizalmam. Nem létezhetett, hogy tényleg itt állt előttem az a személy, akit lassan egy hónapja nem láttam. Kezemet lassan emeltem fel és indítottam meg feléje, miközben nem mertem levegőt venni. Ujjbegyeim, finoman érintették meg arcát és siklottak fel járomcsontjára, miközben végigsimítottam puha bőrén. Szemeim ide-oda cikáztak arcán, keresvén a hibát ebben a tökéletes álomban, de semmit sem találtam. Ha ennyire tökéletes ez az álom, akkor nem álom volt.
Egy nagyobbat nyelve nyitottam ki számat és eresztettem ki az első kérdésemet.
- Tényleg.. Tényleg te vagy az? - kérdeztem kétségbeesetten, miközben végig abban reménykedtem, hogy legyen valós és ne a képzeletem játsszon velem.
- Én vagyok az Joon. Jongdae vagyok - ejtette ki nevét mosolyogva, ahogy kezei kezeimre csúsztak és fogta meg őket, majd húzta el őket onnan, miközben végig szemembe nézett.
- De mégis, hogyan? - néztem értetlenül rá, mert egyáltalán nem értettem az egészet. - Hogy lehetsz te?
- Nem tudom. Én is csodálkoztam, mikor reggel a saját ágyamban ébredtem, majd a saját hangomat hallottam és tudomásul vettem, hogy tényleg én vagyok az - válaszolta vigyorogva. - Ugyanannyira sokkolt az egész, mint téged Joon. Nem tudom elhinni, hogy tényleg újra én vagyok. Még ha csak egy napra is, de újra a saját életemet élhetem és a saját érzéseim szerint cselekedhetek - lépett közelebb, ahogy egyik kezével arcomra simított, arca egyre jobban közeledett felém, míg végül végre Jongdae ajkait érinthettem meg. Elfeledve minden gondot, minden egyes napot, mindent, ami eddig velünk történt, ragadtam meg karját és húztam be magamhoz a lakásba, hogy ne kint a szürkületbe élvezzük egymás társaságát. Ahogy Jongdae ajkait ízlelgettem, azokat az ajkakat, amiket már a kávézó óta meg akartam kóstolni, az a kéz, amit már egy hónapja fogni szeretnék és a személy, akire már nagyon hosszú ideje várok és végre belépett az életembe, hogy teljesé tegye mindazt, amire vágytam.
Semmivel sem törődtünk. Teljesen kitöröltük a fejünket, nem érdekelt minket, hogy holnap lehet újra folytatjuk a tegnapi napot, hogy ismét külön kell válnunk, egyáltalán nem nem számított semmi, csak az, hogy Jongdae itt volt velem, és tudtam, hogy az érzések, melyeket elárultam neki Kai-nak, viszonzásra találtak végleg. Elfelejtettem mindent, amiért eddig valaha is aggódtam és magasról tojtam arra, hogy holnap reggel egy vadidegent kell esetleg megismernem, csak a mostani percek számítottak. Ha eddig kibírtam, a következőt is ki fogom, ha lesz nap nap után...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése