Páros: KyungJeong
Banda: History
Korhatár: +12
Műfaj: fluff, testvérszerelem
Figyelmeztetés: testvérszerelem, trágár szavak/kifejezések
Megjegyzés: A történetben Kyungil és Yijeong édestestvérek. Két év különbség van a két fiú között.
~2 évvel később~
- Kyungil! - hirtelen kaptam fel a fejemet, amint meghallottam a nevemet. Yijeong-gal együtt kerestük a hang forrását és meg is leltük nem is olyan messze, amint Dokyun, Sihyoung és Jaeho közelednek felénk. Mosolyogva intettem nekik, és végül letelepedtek körénk az ebédlőben. Yijeong lassan két éve, hogy bekerült abba a gimnáziumba, mint én, így ő most másodéves, míg én már a végződök soraiban voltam, Dokyun-nal együtt. Sihyoung és Jaeho már harmadévesek, de mióta nagyobbak lettünk, összeszokott kis csapat lettünk, akikhez néha hozzácsapódtak emberek, de gyorsan le is koptak, mert valami nem tetszett nekik. Még volt két órám, Yijeong pedig már mehetett haza, a kis mázlista. Volt olyan, hogy a kapuban ülve megvárt és együtt mentünk haza, de mondtam neki, hogy menjen haza, mert ilyenkor tanulhatna és előbb kész lenne a leckéje. Nem is tudom hányszor volt már az, hogy átjött estefelé a szobámba, hogy segítsek neki megoldani a házi feladatot, mert nagyon nehéznek bizonyult. Valamikor percek alatt oldottunk meg egy feladatot, de volt olyan is, hogy nálam aludt végül, mert olyan későn végeztünk. Olyankor felidéződött bennem az, amikor még kicsik voltunk és este mindig bebújt mellém az ágyba, mert rosszat álmodott, vagy ha nem szeretett volna egyedül aludni. Szerettem, ha közelemben volt és velem akart lenni, nem tudtam elképzelni a napjaimat, hogy ne lássam vagy ne együtt menjünk haza. Már annyira megszokott volt, hogy mindig a közelemben lépdelt, hogy egyből feltűnne, ha nem így lenne.
Azóta a puszi óta eléggé akartam, hogy a közelemben legyen. Eltelt egy kis idő, mire fel is fogtam az egészet és már arra pályáztam, hogy minél előbb kettesben lehessünk, hogy kisajátíthassam magamnak, még annak ellenére is, hogy a testvérem volt. Tudtam, hogy helytelen minden egyes ilyen gondolatom vele, hiszen még kiskorú, ráadásul fiú és még a testvérem is. Mi ez, ha nem undorító dolog? Senki nem tudott az érzéseimről, flörtölgettem lányokkal, de egyáltalán nem érdekeltek, csak Yijeong kötötte le a figyelmemet. De mostanában..
- Oppa! - hallatszott nem olyan messze tőlünk egy hang, ahogy mindannyian odafordultunk és megpillantottuk a lányt, aki Yijeong osztálytársa volt.
- Hyejeong - integetett az említett a lánynak, aki hatalmas mosollyal az arcán közeledett felénk.
- Sziasztok! - köszönt nekünk kissé meghajolva, majd a levakarhatatlan mosollyal az arcán nézett vissza Yijeong-ra.
- Gyere, ülj le! - húzódott arrébb az öcsém, így elválasztott minket a lány, aminek nagyon nem örültem. Nem volt semmi bajom se Hyejeong-gal, mert kedves és aranyos lány volt, de az utóbbi időben eléggé sokszor láttam Yijeong-on csüngeni, amitől majd' felfordult a gyomrom. Nem szerettem ezt az érzést, de el kellett fogadnom azt a tényt, hogy lehet sosem lesznek viszonozva az érzéseim, szóval Kyungil kezdj megbarátkozni a gondolattal - mondtam magamnak, ahogy az ebédemre fordítottam minden figyelmemet. Nem érdekelt, hogy miről is beszélgetnek, de próbáltam az esetleges érdekes információkat meghallani. Nem törődtem velük, és próbáltam leplezni nem tetszésemet, de akárhányszor csak Hyejeong hozzáért Yijeong karjához, összerándult a gyomrom és olyan szúrós tekintettel néztem a lányra, hogy ha nem ült volna nekem háttal, tutira elsprintelt volna már nagyon régen.
- Kyungil, valami baj van? - érintette meg Dokyun a vállamat és ekkor vettem észre, hogy ökölbe szorítottam a kezemet, amiben a villa volt. Elengedtem az evőeszközt és éreztem, ahogy minden szem rám szegeződött.
- Oppa, minden rendben? - nyúlt felém a lány és kezét a karomra tette. Nem akartam bunkó lenni és a szemébe vágni, hogy miatta voltam rosszul, így inkább csak diszkréten felálltam az asztaltól.
- Elment az étvágyam! Majd találkozunk - kaptam fel táskámat és elindultam a terembe, ahol a következő órám lesz. Könyörögtem, hogy senki se jöjjön utánam és Dokyun is csak akkor kérdezősködjön, amikor már nem lesz senki sem a környékünkön.
Imáim meghallgatásra leltek és az utolsó óra végéig Dokyun hozzám se szólt, csak akkor ha szükséges volt, de azért megmondta, hogy beszélnünk kell órák után, amibe bele is mentem, hiszen esélyem se volt rá, hogy elkerüljem ezt. A telefonomért nyúltam, amikor kicsöngettek óráról és láttam, hogy egy nem fogadott hívásom és üzenetem volt. Mind a kettő Yijeong-tól származott. Az üzenetet megnyitottam, de egyszerre örültem neki és tört össze a szívem. Nem várt meg, mert úgy érezte, hogy most mással kell megbeszélnem ezt a dolgot, de Hyejeong-gal volt, amibe belehasadt a lelkem. Barátom egyből látta, hogy valami nagy problémám volt így nagy vonalakban, miközben mentünk hazafelé elecseteltem neki a helyzetet. Eléggé meglepődött azon, amit mondtam neki és már vártam, hogy soha többé ne szóljon hozzám, de helyette megveregette vállamat és azt mondta, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz. Elhittem, amit mondott, vagyis azt akartam, hogy igaza legyen, hogy tényleg rendben legyen minden és boldog legyek, de az élet nem tündérmese, mint tudjuk.
Hazaérve egyből a konyhába mentem, ahol elkészítettem magamnak egy szendvicset, majd felmentem a szobámba, hogy neki állhassak a tanulásnak és kissé eltereljem a gondolataimat Yijeong-ról, ami többé-kevésbé sikerült is. Csak akkor láttam az öcsémet, amikor közösen vacsoráztunk, de akkor sem szóltunk nagyon egymáshoz, inkább szüleink kérdéseire válaszoltunk, és örültem, hogy nyugisan telt az este.
Teltek a napok és próbáltam megfogadni Dokyun tanácsát, jól magamba zártam az érzéseimet, nem mutattam ki, ha bántott esetleg Hyejeong jelenléte, mert nem akartam Yijeong-gal erről beszélgetni. Elfojtottam minden gondolatot és csak akkor engedtem szabadjára, amikor nem tartózkodott senki sem a közelemben, de fájt, hogy nem mutathattam ki semmilyen érzelmemet, de tudtam ez a helyes. Visszakerült minden a régi kerékvágásba, Yijeong-gal ugyan úgy beszélgettünk, meg minden még az esti átruccanásai is megmaradtak, igaz az elmúlt néhány napban nem igazán láttam este. Azt mondta, most eléggé jól megy a tanulás, nem olyan nehéz az anyag, ezért nem kellett, hogy segítsek neki. Egyszerre örültem és voltam szomorú emiatt. Örültem, hogy érti a dolgokat, de hiányoltam társaságát. Jó érzés volt tanítani, megmutatni neki, hogy hol hibázott és megtanítani, hogyan javítson. Boldog voltam, amikor átbeszéltük a nehéz feladatokat és élvezettel néztem, amint törte a buksiját a megoldáson. Boldog nagy testvéré tett.
A napok múlásával, beköszöntött az ősz most már tényleg, és egyre közelebb lett egyetlen testvérem születésnapja is, amit nagyon szerettem. Imádtam ajándékot adni a szeretteimnek, de neki különösen és már mindent el is terveztem. Az iskola után elmegyünk a kedvenc cukrászdájába, ahol a kedvenc süteményéből ehet, majd elviszem moziba, mert éppen a kedvenc filmjét fogja játszani és anyáékkal is megbeszéltük, hogy mit fogunk este enni, amikor megünnepeljük. Hatalmas vigyorral az arcomon ültem az utolsó órámon, mert ráadásul egyszerre is végeztünk Yijeong-gal, aminek még inkább örültem és már nem bírtam magammal. Dokyun is többször megjegyezte, hogy akkor látott ilyen izgatottnak utoljára, amikor azt vártuk, hogy felvegyenek a gimnáziumba. Tényleg akkor voltam utoljára ennyire izgatott, de ez különleges volt, mert - igaz nem tudja - én ezt már egy randinak minősítem, de jobb is, ha csak az én fejemben lesz így. Amint kicsöngettek már rohantam is az osztálya felé, hogy minél előbb elindulhassunk és vele akartam lenni. Hatalmas vigyorral álltam az osztályánál, hogy kijöjjön és amint megláttam, levakarhatatlan volt örömöm.
- Yijeong! - szóltam neki, hogy észre is vegyen és amint meglátott mosolyogva jött oda hozzám.
- Hyung - nézett szemeimbe. - Képzeld, Hyejeong és még néhány osztálytársammal elmegyünk moziba a születésnapom alkalmából. Pont ma megy a kedvenc filmem és mondták, hogy utána még elmennénk a cukrászdába is. Hát nem jó, hyung? - kérdezte hatalmas vigyorral az arcán. Látszott rajta, hogy mennyire is örült annak, hogy a barátaival lehetett és egyikük sem felejtette el a születésnapját. Akartam mondani, hogy én is ugyanezt terveztem, hogy én akartam elvinni ezekre a helyekre, én akartam ilyen mosolyt csalni az arcára, de nem tettem.
- Yijeong? - hallottam meg Hyejeong hangját, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Nem akadhatsz ki, Kyungil!
- Egy perc és megyek - mondta oda a lánynak, majd visszafordult hozzám. Még mindig mosolygott. - Mit szerettél volna mondani hyung? - nézett a szemembe és nem tudtam mit mondani.
- Csak annyit, hogy... Boldog születésnapot - böktem ki végül valamit. - Ne gyere haza későn, mert anyáék várni fognak.
- Ígérem, időben hazaérek, de mond neki meg, hogy mit is csinálok, ha esetleg kérdezik - kérlelt mosolyogva.
- Megmondom - bólintottam.
- Köszönöm - mondta és szorosan átölelt. Arcát beletemette mellkasomba és én is át akartam ölelni, jó szorosan, hogy legalább ennyit hagyj kaphassak belőle, de addigra lefejtette rólam karjait és vidáman el is indult. - Szia hyung! Este jövök! - integetett, majd két pillanattal később nem láttam. Csak álltam és bámultam a folyosót, amin elhaladt, néhányan még nekem is jöttek, de annyira magam alatt voltam, hogy rájuk nézni sem bírtam. Ennyire még sosem éreztem magam csalódottnak. Lassan rávettem magam, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem, hogy végre hazainduljak, de amint kiléptem az iskola kapuján megláttam Yijeong-ot és a barátait, amint nevetve indultak el a moziba. Néztem, ahogy mosolygott és nevetett a többiekkel, még hátra is pillantott, de nem látott, vagy csak átsiklott rajtam a tekintete, mert már a többiek voltak a fontosak. Összetört a szívem, darabjaiban volt, és semmi sem volt képes újra eggyé varázsolni.
Megfordultam és végleg hazafelé vettem az irányt, fejemben csak cikáztak a gondolatok és semmivel sem törődve haladtam előre, míg be nem csukódott mögöttem a bejárati ajtó. Anyáék csodálkoztak is, hogy egyedül érkeztem, ráadásul ilyen hamar, de gyorsan és tömören megmondtam, hogy miért lett ez, majd felmentem a szobámba és bezárkóztam. Hanyatt dőltem az ágyon és egyik karomat a szemem elé tettem, így voltam nem is tudom meddig, nem figyeltem az idő múlását, csak próbáltam felnőtt módjára feldolgozni a helyzetet, de nehezen ment. Túlságosan beleéltem magam, hogy minden úgy lesz, ahogy szeretném, de aztán szépen pofára estem.
- Mégis mit vártál Kyungil? Hogy csak rád fog figyelni és nem törődik a barátaival? Ennyire nem lehetsz naiv! Ennél sokkal erősebb vagy te! Ennyitől nem kéne, így kiborulnod. Ez csak egy aprócska visszautasítás volt, ennél csak rosszabb lesz minden. Ez egy kis semmiség volt - mondogattam magamnak, de éreztem, hogy nem lesz sokkal könnyebb a helyzet, ha csak kimondom. Sóhajtva mentem a fürdőbe, hogy valamilyen emberi alakot öltsek magamra, de nem sokat segített, így inkább az ágyamba kötöttem ki ismételten és másnap délelőttig ki nem dugtam az orromat. Ennek meg az volt az oka, hogy időközben bealudtam, mert lelkileg annyira fáradt voltam, hogy képtelen voltam néhány óránál tovább fent maradni.
Ezután eléggé akart múlni az idő, mindent elkövettem, hogy az a Kyungil legyek, aki régen is voltam. Mintha meg sem történt volna öcsém születésnapja, mintha nem törte volna darabokra a szívemet, amit lassan kezdtem összerakosgatni. de miután a november hónapot kezdtük írni, újra magam alatt voltam. Mindenkinek a mosolygós, segítőkész, elérhetetlen Kyungilt mutattam, és így volt rendjén, egyedül Dokyun tudta, hogy mennyire nem igaz ebből semmi sem és erre Yijeong rátett még egy lapáttal. Otthon teljesen megváltozott. Mintha nem is ő lett volna, annyira megváltozott, de nem most kezdődött el ez. Amióta Hyejeong ott lihegett a nyakába, azóta lett más, mintha ez a lány megváltoztatta volna, Az elején nem szóltam még semmit sem, mert én is csináltam olyat, hogy néha hazudtam szüleimnek hol is voltam pontosan. Melyik gyerek nem csinál ilyet? Én is húztam a számat a házimunka miatt néha, de aztán mindig megcsináltam, mert tudtam, hogy anyának sem ez a kedvenc elfoglaltsága szombat délután, de ha mi nem akkor senki sem csinálja meg. Viszont Yijeong.. mostanában kissé elszaladt vele a ló. Egyre nagyobb lett a szája, visszafeleselt anyáéknak és volt, hogy bezárkózott a szobájába és ki nem dugta az orrát aznap. Kamaszkor. Ezen én is átestem, és anyáék is felkészültek rá, de nagyon reménykedtek, hogy Yijeong-nál ez nem történik meg, mert tökéletes fiúnak és kistestvérnek számított a családban. Tudták a szüleink, hogy mennyire is oda voltam az öcsémért - persze, mint a testvéremért -, és nem várták, hogy ez a tökéletes gyermek egyszer csak robban.
A feleselésekből egyre nagyobb viták alakultak ki Yijeong és anya között, amit egy idő után nem bírtam szó nélkül hagyni, főleg, hogy tudtam anyának volt igaza, csak öcsém eléggé makacs volt, hogy beismerje hibáját, vagy feladja arra a délutánra terveit.
- Anya, majd ha hazajövök összeszedem a faleveleket - mondta öcsém kissé a megengedettnél hangosabban, miközben az említettel a konyhában voltak. Éppen akkor értem haza az iskolából, mert az érettségi felkészítő órám volt, de kicsit hamarabb elengedtek.
- Yijeong, egy hete kérem, hogy valamelyik délután csináld meg, de nem tetted. Nem mehetsz sehová se, ha nem csinálod meg. Megbeszéltük - anya szinte egyből reagált legkisebb fia mondatára, felhozva minden érvet és eléggé szigorúan beszélt, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Nem is tudom mikor volt utoljára ilyen.
- Én akkor is elmegyek - hallottam, amint felkapta a táskáját az asztalról és elindult kifelé a konyhából, csakhogy én az útját álltam.
- Csináld meg, amire anya kért - mondtam egyenesen a szemébe, ahogy feltekintett rám.
- Ne mond meg mit tegyek! Nem vagy te nekem senki, hogy parancsolgass! - szemrebbenés nélkül mondta a mondatokat, majd elhaladva mellettem, ment fel a szobájába és még hallottam, amint becsapta maga mögött az ajtót és nem ez volt az utolsó ilyen alaklom.
Napokkal később egyre többször veszett össze anyával, még apának is visszaszólt, és ami a leginkább meglepett, hogy nekem se fogadott szót, pedig az esetek legnagyobb részében - jó nagy részében - hallgatott rám, ha már anyáékra nem. Állandóan visszafeleselt és majdnem mindennaposak voltak a veszekedések és viták itthon, amikből nagyon elegem volt. Próbáltam beszélni Yijeong-gal, de semmi haszna nem volt, csak azt értem el vele, hogy bevágta előttem a szobája ajtaját. Egyre idegtépőbb volt otthon a helyzet, ha tehettem minél később mentem haza, hogy ne kelljen hallgatnom, de egy idő után hatalmas bűntudatom keletkezett, amiért anyáékra hagyom a kamaszkorban szenvedő öcsémet. Megpróbáltam anyáéknak megkönnyíteni a helyzetét, így volt, hogy sokkal korábban kelve megcsináltam minden házimunkát, amivel nem ébresztettem fel őket, vagy amikor éppen korábban értem haza, akkor befejeztem. Nem nagyon törődtem azzal, hogy lassan hetek óta nem alszom rendesen és eléggé kimerült voltam a rengeteg dolgozat miatt, amik mostanában heti szinten voltak és volt, hogy hajnalba nyúló tanulást folytattam. Nem egyszer fordult elő, hogy órán elaludtam és szerencsémre csak tanórákon és nem dolgozat írás közben. Dokyun próbálta kiszedni belőlem, hogy miért vagyok ennyire fáradt, miért nem alszom, de csak megnyugtattam, hogy átmeneti állapot az egész. Kérdezgetett Yijeong-ról, hogy mit is érzek, de nem tudtam mit felelni rá. Még mindig szerettem, de nem voltam benne biztos, hogy ez még mindig az a szerelem, amit egy hónappal ezelőtt éreztem.
November vége lett és talán ez volt az egyetlen olyan nap, amikor nem írtunk semmiből és kicsit tudtam is aludni otthon, ami eléggé jól jött, de nem volt elég. Vártam már a hétvégét, hogy végre hazaérve bedőlhessek az ágyba és átaludjam az egész napot, de persze semmi sem lehetett úgy, ahogy szerettem volna. A tegnapi nap eléggé elrontotta a mai nap hangulatát, de ez már más kérdés, életem legrosszabb születésnapja volt. Mindenki kedvesen felköszöntött, a tanárok között is volt egy-kettő, ki gratulált a tizennyolcadik születésnapomhoz, de jobban örültem volna egy bizonyos embernek, de biztos voltam benne, hogy majd otthon megkapom tőle a köszöntést. Boldogan ballagtam hazafelé, mert később végeztem, mint vártam és belépve a házba, anyáék egyből a nyakamba borultak és felköszöntöttek. Nagyon jól esett, hogy így szerettek és hogy fokozzák a hangulatot a kedvenceimet készítették vacsorára. Imádtam anya főztjeit és erre most igazán szükségem volt. Már neki akartak látni, de mondtam, hogy várjuk meg Yijeong-ot is, mire anya mondta, későn jön, mert Hyejeong-gal elment moziba. Ez eléggé szíven ütött, pont mint az ő születésnapján. Lepleztem egész este csalódottságomat és egy műmosollyal az arcomon fogyasztottam el szüleimmel a vacsorát, majd miután az ajándékaimat is odaadták mindannyian nyugovóra tértünk. Egész este kattogott az agyam, de végül elaludtam. Végig azt gondoltam magamban, hogy biztos másnap egyből fel fog köszönteni, de persze semmi sem történt. Csak csendben mentünk az iskolába, és lassan eltelt az a nap is és vissza is értünk ahonnan elkezdtem.
Fáradtan ballagtam hazafelé, teljesen ideges voltam, mindenre haraptam, felgyülemlett bennem az elmúlt egy hónap, de a születésnapomon telt be a pohár. Ha ma nem robbanok, akkor soha. Éreztem, hogy a szemeim leragadnak és fájnak, az iskola - annak ellenére, hogy nem írtunk semmiből - teljesen lefárasztott és semmire sem vágytam jobban csak arra, hogy a párnáim közé nyomhassam fejemet és aludjak. Minden jól is ment addig, hogy hazaértem, ettem egy keveset, majd felbattyogtam a szobámba és be is dőltem az ágyamba, hogy aludjak. El is aludtam sikeresen, de körülbelül egy óra telhetett el, mire kiabálásra lettem figyelmes. Nem bírtam kizárni a hangokat, főleg, hogy édesanyámat és Yijeong-ot hallottam lentről, ami semmi jót sem jelenthetett. Kiszenvedtem magamat az ágyból és lementem a konyhába, hogy valahogy elhallgattassam őket.
- Yijeong, ezt mégis hogy csinálhattad az engedélyünk nélkül? - hallottam édesanyám hangját egyből, amint leértem a lépcsőről. Miről van szó? Lassan sétáltam be a konyhába és már nyitottam a számat, amikor is egy rózsaszín hajkoronával megáldott fiút pillantottam meg magammal szemben. Hatalmasakat pislogtam, mert teljesen ismeretlen volt számomra a srác, aki előttem állt, de mikor belenéztem szemeibe, egyből felismertem.
- Yijeong? - kérdeztem halkan, mire az említett már készült elviharozni mellettem, de csak megragadtam a karját és visszahúztam. - Mégis, hová indulsz? - szögeztem neki a kérdést egyből. - Mégis mi ez a haj? Ki engedte meg, hogy befesd? - vágtam hozzá azonnal a kérdéseket, még higgadtan, miközben próbálta kezét kirántani ujjaim közül, de én annál erőseben fogtam.
- Hagyj békén! Semmi közöd nincsen hozzá, hogy mit csinálok! - emelte meg a hangját még jobban, mint a legutóbb. - Ne kérj számon, hogy mit teszek! Csak a bátyám vagy, nem az apám! - vágta a szemembe a mondatait és itt telt be e pohár.
- Rohadtul közöm van hozzá, hogy mégis mit teszel, ha már a saját szüleidre nem hallgatsz! - emeltem meg én is hangomat. - Már nagyon elegem van abból, ahogy anyával beszélsz folyton. Ő dolgozik azért, hogy legyen mit enned, hogy tető legyen a fejed felett és legyen ruhád, amit felvehetsz! Szerinted a pénz csak úgy megterem magától a kertben? Észrevetted már mennyit dolgoznak azért a szüleink, hogy mindenünk meglegyen? Semmit sem látsz abból, amit kéne! Reggeltől estig tepernek és még itthon is dolgoznak, megcsinálják azokat a feladatokat, amit nekünk kéne, és szerintem nem fogsz belehalni, ha segítesz! Nem törik le a körmöd, a hajad sem hullik ki tőle! Ha..
- Szerinted én csak egész nap a szobámba lebzselek és nem csinálok semmit? - üvöltöttem az arcába. - Azt hiszed, hogy az ég világon semmi dolgom nincsen, hogy csak fekszem az ágyban és bámulom a falat? Szerinted ki csinálta meg reggelente az tízóraidat, ki takarította fel utánad az összes mocskodat? Ki takarított hajnali négykor, hogy anyáéknak ne kelljen ezzel foglalkoznia? Minden kibaszott este hajnali egyig vagy tovább tanultam, hogy megmaradjon az átlagom, hogy felvegyenek arra az egyetemre, ahová menni szeretnék. Szerinted, hány órát aludtam az elmúlt hónapban naponta? Hm? El vagy kényeztetve, mint a fene! Minden szart megkapsz, csak ki kell nyitnod a szádat érte. Fel se tűnt neked, hogy a születésnapodon mennyire készültek anyáék, hogy meglepjenek? Miattad jöttek haza korábban, hogy minden meglegyen. Még tortát is sütött neked anya! Azt már leszarom, hogy az én születésnapomról megfeledkezel, mert én egy senki vagyok számodra, de azt nem tűröm el, hogy a szüleinkkel így viselkedj és most eléggé visszafogtam magamat! - engedtem el. - Ajánlom, hogy meghúzd magad és minden kívánságát lesed anyának és apának - néztem végig a szemébe és elléptem tőle. - Jah, és ha meghallom, hogy olyan hangnemmel beszélsz velük, akkor nem csak szóban foglak megijeszteni - pillantottam vissza rá, de továbbra is csak előre meredt. - Lefekszem - fogtam meg a fejemet és nehezen, de valahogy csak feljutottam a szobámba, becsuktam magam után az ajtót és bedőltem az ágyamban. - Szétrobban a fejem - motyogtam és próbáltam nem gondolni rá, hátha elmúlik, de egyre rosszabb volt. Melegem volt, levert a víz, egyszerűen sehogy sem volt jó. A legjobbkor lettem én is beteg.
Valahogy mégiscsak elaludtam, és eléggé mélyen aludhattam, mert mikor másnap délután felébredtem egy hideg törölközőt találtam a homlokomon. Az éjjeliszekrényemen volt egy pohár víz és gyógyszer, gondolom anya hozta be őket az este, mikor benézett, vagy éppen reggel, mert tudta jól, hogy legkésőbb tízkor kikelek az ágyból, de most már délután kettő is elmúlt én meg itt voltam. Nehézkesen tornáztam fel magamat az ágyba ülőhelyzetbe, hogy bevehessem a gyógyszert és a pohár vizet is eltüntettem. Még egy kicsit elvoltam a szobámban, írogattunk Dokyun-nal, röviden elmondtam neki a tegnapi napot, és hogy a mai buli elmarad, mert ilyen állapotban nem voltam valami szalonképes az estére.
Lassacskán kievickéltem az ágyból, még magamra kaptam egy pulcsit, mert eléggé fáztam, aztán kibattyogtam és valahogy levánszorogtam a lépcsőn. A hangokból ítélve anya és apa a konyhában lehettek és valószínűleg Yijeong is ott tartózkodott. Fáradtan lépdeltem be a helyiségbe és amint anya meglátott, már sietett is hozzám. Hideg kezeit homlokomra és arcomra tette, amik most nagyon jól estek. Régen voltam már ilyen beteg és ez eléggé lefárasztott, mert még a poharat is nehezen emeltem meg. Leültem az asztalhoz és pillanatokkal később egy gőzölgő tányér került elém, amiben a legfinomabb leves volt. Jól esett a gyomromnak végre enni valamit, és amint elfogyasztottam visszamentem birodalmamba. Nem nagyon érdeklődtem öcsém felé, még felé se néztem. Csak eméssze magába a történteket, majd ha készen áll akkor beszélünk, de én addig nem fogom keresni. Befészkeltem magam ismételten takaróm alá és azt hittem, hogy évekbe telik, mire elnyom az álom, de pillanatok múlva ismételten az álmok mezejére léptem.
Újabb napok és hetek teltek el, én teljesen meggyógyultam és Dokyun egyből be is pótolta a bulit, amit szervezet nekem, ami meg kell, hogy mondjam nagyon jól esett. Maga az, hogy nekem szervezte, aztán, hogy olyan embereket hívott meg, akik fontosak voltak számomra, nem voltak felesleges arcok körülöttem. Nem arra ment a buli, hogy részegre igyuk magunkat, hanem hogy kellemes hangulat legyen, jókat beszélgessünk, táncoljunk és szórakozzunk. Jól éreztem magam, és kellett egy kis kizökkenés a hétköznapokból, amit barátom nagyon jól meg is oldott. Talán azért nem volt annyira alkohol a bulin, mert tudta, hogy ha nagyon sokat iszom akkor depressziós leszek és elrontanám a buli hangulatát. Az egyetlen, amit furcsa volt, vagy csak túlságosan haragtartó vagyok - mondták már -, hogy Yijeong-gal egyáltalán nem beszéltem. Láttam és volt is, hogy mellettem állt, de nem szóltam hozzá. Talán a szia volt az egyetlen szó, amit megejtettem feléje, de nem több. Még mindig tartottam magam az ígéretemhez és amíg ő nem tesz valamit, addig én figyelmen kívül hagyom és talán majd egyszer beszélünk újra. Életemben nem vesztem még össze Yijeong-gal, sosem üvöltöztem vele, most meg konkrétan úgy kikeltem magamból, hogy szerintem nem is aludt egy ideje. Lehet nem az én dolgom lett volna, így beszélni vele, de ha egyszer olyanokat vágott a fejemhez, amikkel megsértett, akkor nem hagyhattam figyelmen kívül nem?
- Még mindig? - kérdezte barátom, ahogy a teraszon álltunk, nekitámaszkodva a korlátnak és italunkat fogyasztottuk.
- Mi még mindig? - néztem rá értetlenül és az italom végét és a poharamat leteszem.
- Még mindig szerelmes vagy Yijeong-ba? - pontosítja a kérdést, hogy végre megkaphassa válaszát. Egyet sóhajtva meredek a sötétbe és próbálom megfogalmazni a választ.
- Azok után, ami történt, azt mondanám, hogy nem akkor hazudnék. Igaz, rohadtul fájt, hogy lekoptatott a születésnapján, hogy az enyémet elfelejtette, hogy konkrétan levegőnek nézett, mióta csak Hyejeong megjelent, ráadásul ott van még az is, amikor szépen elküldtem a fenébe. Azt kéne mondanom, hogy összetört, mert igen ez történt, csupán.. Még mindig megdobogtatja a szívemet, ha rá gondolok. Ugyan úgy akarom megölelni, mint régen. Vissza akarom kapni azt az időt, amikor még nem volt jelen az a lány, aki teljesen megváltoztatta. Akkor minden könnyebb volt. Annyira nehéz haragudni rá, de nem akarom, hogy azt higgye gyenge vagyok. Alaposan a földbe tiporta az érzéseimet, igaz, nincs tudatába, mit is jelent nekem ő, de akkor is fájt. Szeretem. Szeretem, ahogy apa és anya egymást. Szeretem, ahogy a szerelmespárok szokták a másikat. Szeretem, ahogy egy bátyónak nem kéne az öcsét. Borzalmas ez a szerelem, de.. - egy keserves mosoly került ajkaimra. - Képtelen vagyok mást szereti, akár nő, akár férfi. Nem megy. Senki sem dobogtatja meg úgy a szívemet, mint ő. De.. ha ő Hyejeong-ot választja, akkor elfogadom. Az ő boldogsága fontosabb - mosolyogtam barátomra.
- És ez neked jó lesz így?
- Ő a legfontosabb az életemben - kezdtem el vigyorogni, de érzem, hogy a szívem összeszorul a gondolattól, hogy elveszíthetem.
Ezután eléggé rossz kedvem lett, de Dokyun gondoskodott róla, hogy felvidítson és ezért rengeteg mindennel tartozom neki. Sikerült eltüntetnie az elmémből Yijeong-ot, annak ellenére, hogy végig ott volt mellettem, de akkor és ott nem úgy gondoltam rá, mint szerelmemre, hanem mint a kisöcsémre. Remekül telt az este és mivel nem akartam Dokyun terhére lenni, minden győzködése ellenére, Yijeong-gal hazafelé vettük az irányt. Jól esett a friss levegő, még ha nagyon hideg volt és majdnem szétfagytunk, de úgy éreztem ez kellett most a fejemnek, hogy kissé kitisztuljon a kevéske alkoholtól. Csend volt, de végre nem az a kínos, ami általában otthon volt, ha egy légtérben voltunk öcsémmel, hanem az a kellemes, amikor örülsz annak, hogy végre nem mond senki se semmit. Hajnali négy óra volt, szombat, az emberek többsége alszik még, mi meg ketten sétáltunk a kihalt utcán a hidegben. Ha egy pár lennénk, megfognám a kezét és úgy vezetném, de mivel nem ez a helyzet, így csak bandukoltunk egymás mellett. Már majdnem hazaértünk, mikor is megtorpant én pedig értetlenül fordultam feléje. Szóra nyitotta a száját, de nem jött ki rajta egyetlen egy hang sem, csak lehajtotta fejét és ment tovább.
Csodálkozva követtem és halkan léptük át a ház küszöbét. Bezártam rendesen, majd mind a ketten felmentünk az emeletre. Elengedtem, hogy fürödjön először, majd amikor végzett én is elmentem. Kellemes volt a víz alatt állni, és miután végeztem az ágyamon ültem még egy-két percig, megszárítottam tincseimet. Halk kopogásra lettem figyelmes, majd öcsém hajkoronáját pillantottam meg az ajtóban. Vonakodva ugyan, de lassacskán beljebb jött és eléggé messze tőlem leült az ágyamra lehajtott fejjel, kezében egy borítékot szorongatott. Már készültem, hogy megszakítsam a csendet, mire csak az orrom alá dugta a borítékot.
- Tudom, hogy már elmúlt, és hogy ezzel nem tudlak kiengesztelni, de.. boldog születésnapot.. - motyogta, én pedig elvettem tőle a borítékot és kibontottam. Értetlenül emeltem ki a két jegyet, de amint megláttam miről is volt szó, kikerekedett szemekkel néztem öcsémre. - Tudom, hogy nagyon el akartál már menni egy koncertjükre, így a spórolt pénzemből megvettem.. Azt viszel el, akit szeretnél. Dokyun biztos örülni fog neki, és remélem te is..
- Már, hogy ne örülnék ennek Yijeong? - került egy hatalmas mosoly arcomra és magamhoz öleltem öcsémet. - Ennél tökéletesebb ajándékot nem is adhattál volna - mondtam boldogan, ahogy szorosan ölelgettem és éreztem, hogy lassan, de ő is megölelt.
- Sajnálom.. - motyogta, ahogy arcát belefúrta mellkasomba, miközben ujjaival felsőmet markolászta.
- Én is sajnálom, hogy üvöltöztem veled.. Nem akartam - mondtam neki, ahogy hátát simogattam.
- Nem. Igazad volt. Mindenben igazad volt. Ígérem megváltozom, csak.. ne utálj! Vagy utálj, csak beszélj velem. Olyan borzalmas volt ez az elmúlt néhány hét. Azt hittem belepusztulok. Tudom, hogy az én hibám, de akkor is fáj. Nem akarlak elveszíteni. Szeretlek. Te vagy a legfontosabb számomra - ölelt szorosan magához és egy pillanatra azt hittem jól hallok, de aztán tudatosult bennem, hogy biztosan nem úgy értette, ahogy én akartam. Mosolyogva öleltem magamhoz és simogattam hátát nyugtatásképp, mert nem akartam, hogy sírjon.
- Sosem fogsz elveszíteni - suttogtam fülébe, miközben ringattam karjaimban. Percekig voltunk így, már kezdtem aggódni, hogy valami komolyabb baja van, mert egy szót sem szólt, de mikor megéreztem, hogy karjai elernyednek, elmosolyodtam és elfektettem az ágyamon. Hosszú volt neki ez a nap, de nekem is, így befeküdve mellé, mint kiskorunkban, ölelem magamhoz és simogatom hátát, míg én is elalszom mellette.
Egyre közeledett a koncert napja, én pedig úgy lettem egyre inkább izgatottabb. Már régóta el akartam menni, és élőben látni őket, de nem jöttek a mi városunkba és nem fogok hatalmas összegeket arra költeni, hogy külföldre menjek miattuk. Inkább vártam rájuk és teljesen megfeledkeztem róluk, és végül az öcsém lepett meg ezzel a csodálatos ajándékkal. Pont karácsony előtt két nappal lesz, így még nem is kell anyáéknak aggódni, hogy nem érünk oda valahová, szóval nyugodt szívvel megyünk el, főleg, hogy Yijeong-ot viszem magammal. Tudom, hogy ő is odavan a bandáért, ezért egy kis jó neki is jár, ha már fáradozott a jegyekért. Dokyun kicsit megsértődött, hogy miért nem őt viszem, de mikor mondtam, hogy ki lesz a társam, egyből elmosolyodott és csak szurkolt, hogy legyen valami. Csak nevettem rajta és azon járt a fejem milyen is lesz a koncert. December közepe nagyon gyorsan eljött és a koncertig is csak egy nap volt, ami egyben a téli szünet kezdetét is jelentette. Yijeong is egyre vidámabb volt és mind a ketten úgy viselkedtünk, mint régen a veszekedés előtt. Ez pedig boldoggá tett.
Elérkezett a várva várt nap, jobban mondva este és már nem bírtam magammal, hatalmas vigyor terült el az arcomon, egész nap és ennek anyáék nagyon örültek. Főleg annak, hogy öcsémmel ugyanolyan a kapcsolatunk, mint régen. Mindenki boldog volt és ez így volt jó. Yijeong-gal készülődni kezdtünk, majd elindultunk a koncert helyszínére. Szerencsére nem volt messze, így amikor vége lesz haza fogunk tudni sétálni, mert akkor már nem fognak járni a buszok, de odafelé még kihasználtuk ezt a luxust. Boldogan huppantam le az egyik ülésre és húztam magam mellé, miközben végig arról beszélgettünk, hogy vajon melyik albumukkal fognak fellépni, vajon mennyien lesznek és mennyit fogunk látni az egészből. Az tuti, hogy én mindent látni fogok, de hogy Yijeong mennyit, az már más kérdés. Poénkodtunk végig, többször belebokszolt a karomba, amikor a magasságával cukkoltam, de örültem, hogy tényleg úgy viselkedtünk, mint a testvérek.
Vigyorogva szálltunk le percekkel később a járműről, majd siettünk, hogy időben bejuthassunk és a legjobb helyet tudjuk elfoglalni, és mivel én csak húztam magam után Yijeong-ot, így előreverekedtem magunkat és majdnem az első sorban álltunk. Boldogan álltam öcsikém mellett és vártuk, hogy elkezdődjön az egész. Eléggé sokan voltak, ahhoz képest, hogy nem egy eléggé felkapott bandáról volt szó, de ez csak még jobban tetszett, hogy ennyire elismerték őket. Néha lökdösték a kisebbiket mellettem, így magam elé húztam, hogy ne őt érjék a lökések, nekem meg nem mer senki sem jönni, szóval meg lett oldva a helyzet.
Már egyáltalán nem bírtam nyugton maradni, majdnem pattogni kezdtem izgalmamban, Yijeong meg többször rám szólt, hogy nyugodjak le, mert nem tudja, mit fogok csinálni, ha végre feljönnek a színpadra és ekkor fel is jöttek. Hatalmas vigyor terült el az arcomon és egyből felüvöltöttem, ahogy felhangzott az első daluk. Életemben nem voltam még ilyen boldog, és nagyon hálás voltam az öcsémnek, amikor elhozott. Ezt semmi pénzért nem hagytam volna ki. Hangos zene, tömeg, remek hangulat, és itt volt velem ő, ennél több pedig nem is kellett. Amikor éppen kisebb szünet volt, akkor kiszöktem, hogy valami innivalót szerezzek magunknak és mivel velem volt, így megengedhető volt, hogy igyon egy keveset. Úgyis csak nekem adták ki a piát, szóval szegényt ott hagytam a tömegben, de szerencsére semmi baja nem lett és nem tűnt el. Minden számot végigénekeltünk, tuti hogy másnapra beszélni nem fogunk tudni, de egyáltalán nem érdekelt. Ma esete elengedjük magunkat és nem érdekel minket semmi csak a jelen. A jövő várhat holnapig. Üvölt a zene, egy szavat sem értem, hogy Yijeong mit akar mondani, de látja, hogy mennyire is élvezem, így csak mosolyogva fordul előre és ő is beleveti magát a buliba. Csak éneklünk és ugrálunk, mint a nem normális emberek, nem érdekel mit gondolnak mások, csak az a fontos, hogy mi jól érezzük magunkat és ez meg is történt az este.
Remekül éreztem magam Yijeong-gal, talán életemben először szórakoztam ennyire jól, de kissé túl is lőttem a célon, ha az alkoholra gondolok vissza, mert az kicsit sok lett. És ezt is csak onnan tudtam, hogy Yijeong is ugyanolyan állapotban volt, mint én, az pedig nem volt jó. Egy kis utcán sétálgattunk, már nem voltunk valami messze attól, hogy hazajussunk, de öcsém mindenképpen egy kis kitérőt akart, én pedig követtem. A házunk közelben volt egy erdő, annak pedig pont a bejáratánál egy kis tavacska, ami most a télnek köszönhetően be volt fagyva. Egy aprócska stég vezetett rá, amin pont, hogy ketten el lehetett férni és aprócska házikó, aminek nem igazán tudtam a funkcióját.
- Yijeong, ha rálépsz a jégre, én szedlek ki a vízből. Az tuti! - szögeztem le a dolgokat előre, mert még volt bennem annyi tudat, hogy gondolkodjak.
- Értettem! - tisztelgett, ahogy a stégen ült és idétlen vigyorral az arcán felnézett rám. Én is letelepedtem melléje és csak bámultam a csillagokat. Teljesen elmerengtem a csillagképekben, nem figyeltem semmire, míg öcsikém a fejét neki nem döntötte vállamnak.
- Nem foglak hazacipelni. Azt aztán várhatod - néztem le rá.
- Ne már hyung! - pillantott fel rám lebiggyesztett ajkakkal. - Ne legyél ilyen gonosz velem! - adta elő a kisgyereket, akit csak szeretni lehet, és ez így volt. Csak szeretni tudom őt. Lassan emeltem kezemet és végigsimítottam arcán. Hatalmasakat pislogva figyelte mit is csinálok, én csupán ajkait néztem megrögzötten. Teljesen elvarázsolt és talán az alkohol is rásegített a bátorságomra. Lehajoltam hozzá és rátapadtam ajkaira. Kezemmel megtartottam fejét, hogy ne húzódjon el tőlem, mert akartam hogy legalább egy csókot kapjak tőle, mert ha egy sem lesz, abba belepusztulok. Nehezen húzódtam el tőle, azt szerettem volna, ha örökké érinthetném ajkait, de tudtam, hogy ő nem úgy érez, ahogyan én, így esélyem se volt. Elválva tőle, lehajtottam a fejemet és a befagyott jeget kémleltem. Remélem elfelejti az egészet és nem fog emlékezni semmire sem ebből az esetből.
- Hyung.. - szólalt meg halkan, mire lassan, de rá vezettem tekintetemet.
- Felejtsd el - szakítottam félbe egyből és már el is kaptam fejemet. - Ez.. semmi sem volt.. Csak felejtsd el! - fordultam el tőle teljesen. Így lesz a legjobb. Ez a helyes megoldás.
- Hyung - szólított meg újra és kezét vállamra tette. - Miért felejtsek el olyan dolgot, ami nekem is tetszett? - tette fel a kérdést, én pedig próbáltam felfogni.
- Tetszett? - fordultam felé. - De neked Hyejeong tetszik! Vele vagy együtt! Őt szereted! Engem nem szeretsz, maximum, mint a testvéredet, de te.. - a mondatot félbehagytam, vagyis félbe hagyatták velem. Yijeong előrehajolt és puha ajkaival zárta el a szavak útját, hogy a tettek beszéljenek. Na meg az én hablatyomat is megszüntesse. Aprócska puszi volt az egész, de éppen elég.
- Nekem nem tetszik Hyejeong - mondta ki, mikor elvált ajkaimtól, de nem húzódott sokkal messzebb. - Sosem tetszett. Ő csupán egy barátom, aki lány. Ennyi. Sosem voltunk együtt és nem is leszünk, mert én mást szeretnék magam mellé, aki ugyan úgy érez, mint én. Tudom, nem szép dolog hallgatózni, de.. a bulin, amit Dokyun szervezett neked, meghallottam mit mondtál rólam. Össze voltam zavarodva, mert nem tudtam elhinni, hogy mit is láthatsz bennem, ami így megfogott. Nem értem miért szeretsz engem, de mióta te kimondtad akkor.. úgy éreztem, hogy bennem is ugyan azok az érzések keringenek és most megerősítetted ezt. Szeretlek Kyungil hyung - karolta át nyakamat és szorosan ölelt magához. Ennél szebb szavakat még életemben nem hallottam. Átöleltem derekát és csak tartottam, hogy sose érjen végett ez a pillanat.
- Ugye nem álmodom? - kérdeztem halkan, percekkel később.
- Ha ez egy álom, akkor ugyan azt álmodjuk - nevetett fel és eltolt magától, csillogó szemeivel rám tekintett.
- Szeretlek Yijeong - simogattam meg arcát.
- Én is - vigyorgott rám. - Kérdezhetek valamit?
- Persze - bólogattam.
- Mióta szeretsz?
- Mint testvért vagy mint férfit? - kuncogtam egy sort.
- Elrontod a gyönyörű pillanatot - ütött mellkason.
- Bocsánat - mosolyogtam. - Lassan két éve, hogy beléd szerettem.
- Két éve? -kerekedtek el szemei. - Mit csináltam, hogy elraboltam a szívedet?
- Adtál egy puszit a konyhában - vigyorogtam, majd arcomat beletemettem nyakába. - Az a puszi volt a végzetem.
- Akkor még adhatok belőle - mondta nevetve, én pedig felnéztem rá.
- Jöhet - vágtam rá és már kaptam is a jól megérdemelt puszimat, amire két éve vágyakoztam.
Nem szeretlek ._.
VálaszTörlésHogy lehetsz ilyen? Majndem sírtam T-T Aztán most vigyorgok, mint egy hülye *-*
Olyan cukik voltak ~
Köszönöm ezt a részt is ❤
Miért nem szeretsz? ._.
TörlésJajjj én nem akarom, hogy sírj... ezen csak mosolyogni szabad <3
Örülök, hogy tetszett <3