Imádom az esőt! 1/3 (OnTae)

   Szereplők: Lee Taemin és Lee Jinki
   Páros: OnTae
   Banda: SHINee
   Korhatár: nincsen
   Műfaj: fluff
   Megjegyzés: Ezt a történetet annak örömére írom, hogy nemsokára SHINee comeback és egyszerűen, annyira ritka banda és páros a fanfiction-ok világában, én meg egyszerűen imádom, szóval írnom kell velük *-*



   Éveknek tűntek a percek, melyeket az egyetem padjaiban töltöttem majdnem hat órája. Néha hihetetlenül hosszúak voltak a másfél órás előadások, valamelyik viszont két másodpercnek tűnt, és pont az, amelyikre szívesen bejártam. Jó tanuló voltam, mindig figyeltem, de azért néha én is elértem a határaimat és dőltem el a padon, hogy átaludjak egy-egy előadást. A professzorokkal semmi gondom nem volt - jó, akadt egy-kettő, akit rühelltem -, de az anyag, amit leadtak annyira nyers volt, hogy képtelenség volt érteni őket. Állandóan rágtuk magunkat, hogy most akkor mi is van, de végül megtanultam valahogy, mondjuk nem szívesen.
   Nagyban jegyzeteltem az utolsó órámon, ami egyszerre volt a halálom és a gyönyöröm. Imádtam az órát, minden egyes szavát magamba szippantottam az előadó tanárnak, csupán egy problémám volt vele. Hétfő. Este. Fél. Nyolc. Ekkor még nagyban a padokat koptattam, és még hátra volt fél óra, hogy befejezze a mondandóját. Nem a tanár a hibás, hiszen nem ő állítja össze az órarendet, de.. akkor is! Ez mekkora kicseszés már velem?! Az egész várost át kell utaznom, aztán vonatra szállni, hogy hazajussak. Kész szenvedés volt az egész, de csak ezért. Csak azért az egy óra miatt, jöttem erre az egyetemre. Jobban mondva.. a tanár miatt. A legelső pillanattól kezdve odavoltam érte és még akkor is bejártam az órájára, ha negyven fokos lázam volt. Túlságosan is belehabarodtam, hogy egy napot is kihagyjak nála. Gyönyörű hangja volt, ami kellemesen simogatta füleimet. Túlságosan szép volt, hogy...

   - Lee Taemin - hangzott fel nevem. Felkaptam a fejemet és csak akkor vettem észre, hogy rajtam kívül senki sem tartózkodott a teremben, csak a tanár. Teljesen döbbent arckifejezéssel néztem rá. - Vége az órának. Most már hazamehet - mondta lágyan, egy kisebb mosoly kíséretében, amitől el tudnék olvadni. Szemüvegét levette és a tokjába helyezte, majd a táskájába süllyesztette a tárgyat.
   Összepakoltam a cuccomat, majd a táskámat a vállamra vetve másztam ki a padból és indultam meg az ajtó felé, ahol már tanárom a kulcsot a zárba illesztette és várta, hogy kijöjjek. Amint kiléptem, már zárult is mögöttem az ajtó, ahogy kattant egyet a zár. Alig tettem pár lépést, hallottam, hogy ő is megindult, így kicsit lelassítottam, vagy csak ő volt gyorsabb, de pár méter után már mellettem is termett. Nem szóltunk egymáshoz, csupán a lépcső végén elváltunk egymástól, ki-ki a maga útjára.
   Kiléptem a kapun, megindultam a buszmegálló felé, hogy elérjem a buszomat, hiszen a következő csak húsz perc múlva jött, annyit meg nem akartam ácsorogni kint. Nem volt hideg, de azért melegnek sem mondhatnám az időt. A pulcsimat össze kellett húznom magamon, hogy a kicsinye szellő, nehogy megfagyasszon. Mehettem vagy húsz métert, mire valami folyékony halmazállapotú anyag csöppent a hajamra. Értetlenül kaptam oda kezemet, majd felnéztem.
   - Ugye, most csak szórakozol velem? - tettem fel a költői kérdést, mire leszakadt az ég. Elkezdtem gyorsabban tenni lábaimat egymás után, de így még vizesebb lettem, szóval felesleges volt sietnem. Már kezdtem lemondani arról, hogy szárazon hazaérek, mire a következő pillanatban már semmit sem éreztem. Értetlenül pislogtam felfelé, ahol egy vászon anyag magasodott fejem fölé. Döbbenten fordítottam el fejemet, mire megpillantottam őt mosolyogva.

   - Azt hittem, vagy olyan okos, hogy hozol magaddal esernyőt - csóválta fejét. - Legalább megvárhattál volna - lépett közelebb és kezembe adva az ernyőt indultunk tovább a megállóba. Ahogy sétáltunk, egyre inkább nem akartam a célunkhoz érni, így lassabban haladtam, mire ő is felvette a sebességemet és lassan lépdeltünk. Megéreztem, amint Jinki hyung, karját óvatosan karomra csúsztatja és az egyik ház mellé húzva, hívott egy kisebb csókra. Nem törődve semmivel, esett ki kezemből az ernyő és csúszott le a már vizes betonra táskám, ahogy egyre inkább bújtam ölelésébe és mélyítettem el csókunkat.
   Nem érdekelt minket, hogy a buszt lekéstük és a következőre sokat kell várnunk, de egyszerűen nem bírtuk ki, hogy a buszról leszállva kezdjünk neki ennek. Csupán néhány alkalmunk nyílt ilyen érintkezésre, de amikor sikerült, akkor kihasználtuk az alkalmat.
   Imádom az esőt!