A remény hal meg utoljára 1/2 (FanXing)

   Szereplők: Zhang Yixing (Lay) és Wu Yifan (Kris)
   Páros: FanXing
   Banda: Exo
   Korhatár: Nincsen
   Műfaj: nem tudok neki mit adni XD
   Megjegyzés: A történetet az a rendezvény (vagy nem tudom minek nevezzem) ihlette meg, ahol Yixing és Yifan is jelen volt, de nem nagyon kerültek egymás közelébe. Ezt lehet csak az én lelkem akarja így, de lehet mások is, de hát erre van a fantázia, hogy kicsit megfűszerezzük a dolgokat :3 <3



   Lassan haladtunk az autóval, ahogy a rendezvényről tartottam hazafelé az éjszakában. Nagyon hosszú volt ez a nap, és még ez az éjszaka sem kellett volna, de hát ha egyszer hivatalos az ember valamire, akkor el kellett mennie. Olyan véget nem érőnek tűnt az egész, de talán csak azért találtam ennyire lassúnak az idő múlását, mert egy emberre gondoltam végig, kinek társaságába nem kerülhettem. Már két és fél éve annak, hogy elhagyott minket, hogy kilépett az életünkből, ezzel mindenkiben hatalmas sebet ejtve. Nem tudta mit is tesz, de mi csak azt akartuk, hogy boldog legyen, így nem tartottuk vissza. Néha látunk róla képet, informálódunk vele kapcsolatban, de hiányzott, hogy ne csak a dalai keresztül hallhassam hangját, hanem közvetlen közelről. Ma meg itt volt. Ugyan ott voltunk, egy légtérbe, méterekre a másikról. Még azt sem mondhatom, hogy megakadályoztak minket abban, hogy ne menjünk a másik közelébe, de mégsem mentünk oda a másikhoz. Meg akartam tenni az első lépést, de kételyeim voltak. Féltem, hogy ő nem úgy fog viszonyulni hozzám, mint azt én szeretném. Ellök, mindenki előtt megaláz, arra pedig egyáltalán nem volt szükségem. Nem kellett még egy égi csapás. De közben ott volt bennem egy aprócska remény, hogy ő lesz az, ki kezdeményez, beszélgetni kezdünk és még egy ölelést is kapok tőle, de nem történt semmi.
   Egy asztal távolság volt csupán közöttünk egész éjjel, többször találkozott a tekintetünk vagy éppen kerültük a másikért, de mégsem tettünk semmit sem, csak figyelmen kívül hagytunk egymást. Volt, amikor eléggé messziről csodálhattam, anélkül, hogy feltűnt volna neki, de ez is rövid ideig tartott, de pont elég volt számomra. A rendezvény végeztével, hatalmas káosz lett úrrá. Mindenki ment haza, az emberek össze-visszabolyongtak, nekem pedig esélyem sem volt arra, hogy elkaphassam csak egy pillanatra, hogy hallhassam hangját és megérezhessem bőrét. Miért olyan nehéz nekünk egy aprócska találkozó is?
   Sóhajtva szálltam ki a kocsiból, mely ideiglenes otthonon, egy hotel előtt állt meg. Becsaptam magam mögött az ajtót és gyors léptekkel haladtam a bejárathoz, hogy minél előbb magam mögött tudhassam ezt a napot és holnap estig ki ne jöjjek a szobámból. Magányra vágytam és csendre. Intettem egyet a recepciós lánynak, közben pedig egy pillanatra sem álltam le, míg a lifthez nem értem és meg nem nyomtam a hívó gombot. Nyugalmas várakozásomat azt zavarta meg, amikor is valaki nem közvetlenül, de mellém lépett. Nem volt bajom az emberekkel, de most nem kívántam senki társaságát sem. Már a közelségétől rosszul voltam, pedig csak állt mellettem. Gondolkodtam, hogy elkezdek lépcsőzni, de ezt elvetettem akkor, amikor rájöttem, hányadik emeleten laktam. Sóhajtva túrtam bele hajamba, majd vágtam zsebre kezeimet és egyik lábamról a másikra helyeztem testsúlyomat, miközben vártam.
   Néhány pillanat elteltével meg is érkezett a fémszerkezet, melybe mind a ketten beszálltunk, de úgy álltam, hogy semmiféleképpen ne kelljen rá néznem vagy ő ne lásson engem, és mikor ő is bent volt, csak akkor nyúltam a gomb felé, amit ő nyomott meg. Kissé megdermedtem, mikor megláttam kézfejét, és mielőtt még meggondolatlanul cselekedtem volna, visszasüllyesztettem öltönyöm rejtekébe. Csak képzelődöm. Ezt mondogattam magamban, miközben bezárult az ajtó és elindultunk felfelé, a mi emeletünkre. Lassan telt el az a néhány perc, melyet bezárva töltöttünk, de közben mégis olyan gyors volt. Nem tudtam kiigazodni magamon. Ennyire hiányozna, hogy már beképzelek dolgokat. Ez nem normális dolog.
   Gondolataimból a lift megállása zökkentett ki, amint kinyílt az ajtó. Ahogy megpillantottam a biztonságot nyújtó folyosót, már indultam is egyenesen előre, hogy végre kiverhessem fejemből ezt a sok irracionális gondolatot, melyek megszálltak az éjjel. Átkoztam magamat, amiért nem tettem semmit sem ma, hogy annyira megijedtem a saját érzéseimtől, hogy nem mertem odamenni hozzá. Itt volt a megfelelő pillanat, hogy beszéljek vele, de én elszalasztottam. Elszalasztottam, egy vissza nem térő alkalmat és ezért ostorozni fogom magamat, életem végéig. Olyan szerencsétlen voltam. Már majdnem a szobámnál jártam mikor is öt hosszú ujj kulcsolódott csuklóm köré, bennem pedig egyszerre fagyott meg a beszívott levegő és a vér is. Nem lehet. Túlságosan ismerős volt a bőrfelület, hogy bárki máséval összetévesszem. Nagyot nyelve fordítottam hátra fejemet, a cseppnyi józan eszem is eltűnt. Ott állt mögöttem, még mindig azt a borzalmas ruhát viselve, ami a rendezvényein is rajta volt, de az arca mit sem változott az évek alatt. Még helyesebb lett.
   - Menjünk be hozzád - intett a szobám felé, én pedig teljesen extázisba esve engedtem be a szobámba. Képfoszlányok maradtak meg abból a röpke két percből, míg kinyitottam az ajtót, beengedtem és bezártam a fa lapot. Komolyan itt volt?! Ne történhet meg velem ilyesmi. Az ágyam egyik oldalán állt, nézte a kilátást, mióta csak megkért, hogy jöjjünk be, egy szót sem váltottunk és engem kezdett már zavarni ez a kínos csend.
   - Miért jöttél? - kérdeztem rá, ahogy próbáltam semleges arckifejezést vágni, nehogy eláruljam magamat. Az ágy másik oldalán álltam és onnan figyeltem, amint megfordult és rám emelte tekintetét.
   - Látni akartalak - felelte nemes egyszerűséggel.
   - Az elmúlt három órában is ezt tehetted, amikor egy légtérben voltunk - vetettem szemére a tényt.
   - Az nem volt elég - indult el felém. Minden egyes lépésnél a szívem még gyorsabban és erőteljesebben kezdett verni, míg meg nem állt közvetlenül előttem. Életben tartó szervem egy ütemet kihagyott, de meg is állt, mikor két kar fonódott körém és arca halántékomnak nyomódott. Megölelt. - Hiányoztál Yixing - mondta, azon a rohadt gyönyörű hangját, amit már nagyon hiányoltam, és ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam türtőztetni magam. Kezeim egyből hátára tévedtek, erősen markolták felsőjét, mely fedte felső testét, arcomat pedig nyakába temettem. Mélyen beszívtam illatát és élveztem az ismerős pillanatot. Olyan rég volt már, hogy így érintkezzünk, ezért, próbáltam minél tovább húzni, hogy sose érjen véget.
   - Te is hiányoztál nekem Yifan - bújtam hozzá, amennyire csak tudtam. Karjai egyre jobban öleltek, mintha mondani akarna valamit, csak nem tudja, hogy milyen szavakat is használjon.
   - Yixing.. - szólalt meg végül.
   - Igen? - kérdeztem, arcomat nyakába rejtve.
   - Tudsz még, várni rám..? Egy kicsit.. - kérdezte olyan halkan, hogy nem voltam biztos abban, hogy egyáltalán megszólalt.
   - Rád bármeddig várok - mosolyogtam és egy aprócska puszit nyomtam orcájára, hogy ezzel nyomatékosítsam ígéretemet, melyet azóta is betartottam. Mindig is egy reményekkel teli ember voltam, de mindenki tudja.
   A remény hal meg utoljára.