Papás-mamás 1/2 (Neo)

   Szereplők: Cha Hakyeon (N), Jung Taekwoon (Leo), Lee Jaehwan (Ken), Kim Wonshik (Ravi), Lee Hongbin és Han Sanghyuk (Hyuk)
   Páros: Neo (N és Leo)
   Banda: Vixx
   Korhatár: nincsen
   Megjegyzés: Ezt a történetet Bernadett-nek írtam, aki egyben ihlette is a történetet :3 <3 Remélem tetszeni fog neki és nektek is:3 Először írok ilyesmi történetet, ahol a szereplők szülők, mármint ilyen formában is ^^ Ken, Ravi, Hongbin és Hyuk a történetben gyerekek :)



   - Megjöttem! - mondtam a megszokott hangnememen, amikor beléptem a bejárati ajtón. Sóhajtva tettem le a táskámat a a földre, hogy levarázsolhassam magamról a kabátomat, amit a kint borzalmas idő miatt viseltem. Tombolt a vihar, pedig délután hat volt még csak, nyár, de hajnal óta csak a sötét felhőket láttam, ahogy a tengernyi pocsolyát, na meg az órák hosszant zajló égi háborút. Állandóan dörgött, villámlott, egészen világos is volt egész nap, csak ez az idő, mindenkinek elrontotta a kedvét. Annyira lefárasztott a munka, az a rengeteg papír, rendesen sem tudtam figyelni. Hakyeon is állandóan zargatott, hogy mit akarok enni, mikor jövök, mi kell a boltból, mert éppen ott van, hogyan akarom kifesteni a gyerekek szobáját, valami más gyerekekről is írt, de nem tudtam koncentrálni rá. Így csak ráhagytam az egészet, mert ehhez nem volt erőm még. Félreértés ne essék, imádtam, megvesztem érte, ha mondhattam így, de ilyenkor az agyamra tudott menni. Tudta jól, mennyire nem tudok a munka közben másra koncentrálni, de ő akkor is írt, írt és írt. Leszartam mindent, és hagytam, hogy azt csináljon, amit akar. Nem voltam képes foglalkozni vele.

   - Taekwoon!! - hangzott a nevem a folyosón, amin éppen végigrohant az a személy, akit említettem már és egyenesen a nyakamba vetette magát. Még szerencse, hogy gyorsan reagáltam, különben a padlón végeztük volna. Nem tudom miért, de eszembe jutott, amikor reggel az ágyban hagytam. Akkor annyira aranyos volt, mélyen aludt, fülében a füles, hogy semmiféleképpen se ébredjen fel semmire, de meg is érdemelte, hiszen este többször felsírtak a gyerekek, a vihartól, és mire mozdultam volna, ő már ott is volt náluk, végigvirrasztva az éjszakát. Mindig visszabújt mellém, de nem telt el úgy óra, hogy ne kelt volna fel. Végül olyan hajnali három körül elcsendesült kissé minden, a gyerekek is aludtak, mi is, vagyis Hakyeon próbált, de mivel nem ment, ezért kezdett zenét hallgatni, ami elaltatta.
   Vigyorgott, mint akinek éppen most kérték meg a kezét és mondott rá igent, mondjuk amikor ezt megtettem, akkor is így nézett ki. Valaminek nagyon örülhetett. - Annyira örülök, hogy hazaértél! Már kezdtem aggódni, hogy valami bajod esik ebben a borzalmas időben! - ölelt szorosan, miközben karjaimmal erősen tartottam, végül csak letettem a padlóra.
   - Tudod jól, hogy vigyázok magamra - simogattam meg oldalát.
   - Tudom! - vágta rá egyből és duzzogós arccal nézett rám. - De tudod jól, hogy aggódom érted.
   - Tudom-tudom - sóhajtottam és lehunytam szemeimet egy pillanatra.
   - Köszönöm - karolta át derekamat, arcát a mellkasomba préselte és úgy bújt hozzám.
   - Mit köszönsz? - kérdeztem értetlenül.
   - Hogy megengedted - kapta rám fejét hatalmas vigyorral arcán.
   - Mit engedtem meg? - ráncoltam homlokomat. - Fogalmam sincs miről beszélsz.
   - Hogy örökbe fogadhassunk még két gyereket - jelentette be ünnepélyesen, nekem pedig abban a pillanatban lettek tányérméretűek szemeim.
   - Hogy micsoda?! - emeltem meg hangomat.
   - Írtam neked üzenetet. Válaszoltál is rá, hogy benne vagy. Itt van - szedte elő telefonját a farzsebéből, majd a beszélgetéseink között megkereste azt a részt. - Tessék - tolta az orrom alá, én pedig olvastam a sorokat.

   "Arra gondoltam, hogy Jaehwan és Wonshik szobáját egy árnyalattal világosabbra festhetnénk. Akkor világosabb lenne, és nem tűnne olyan kicsinek." 11:31

   "Jó." 11:31

   "Meg, akkor lehetne néhány ruhát is venni hozzá, mert lassan kinőnek mindent." 11:32

   "Oké." 11:32

   "Arra gondoltam, hogy örökbe fogadhatnánk még két gyereket. Múltkor voltam az árvaházban és két kisfiút láttam." 11:34
   "Annyira aranyosak voltak. Máris a szívembe zártam őket." 11:34
   "Olyan aranyosak voltak együtt Taekwoon!!! Nincs szívem otthagyni őket! Vegyük magunkhoz őket. Kérlek." 11:35
   "Benne lennél?" 11:35

   "Benne vagyok." 11:36

   "Komolyan? IMÁDLAK" 11:36
   "Akkor el is tudom hozni őket, akár ma. Tudod, mennyire szeretnek ott minket." 11:36

   "Rendben." 11:37

   És tényleg ott virított, hogy mi ezt megbeszéltük. A homlokomat ráncolva kezdtem el tanakodni, hogy vajon, hogyan is lehetne megoldani a helyzetet. Nem azzal volt a gond, hogy nem tudnánk eltartani őket, hanem az, hogy akkor Hakyeon-nak itthon kell maradnia, hogy a gyerekek megszokják egymást, segíteni nekik mindenben, azt meg nem szeretném, ha otthon ülős lenne. Mondogatja néha, hogy jó lenne már visszatérni a munkába, de mivel Jaehwan hat, Wonshik pedig öt éves csak, így nehezen tudna teljes állásban dolgozni. Nem lenne senki, aki a gyerekekkel foglalkozna itthon. Én nem tudok elszabadulni a munkából, ötnél előbb, Hakyeon pedig nem fogja egyik gyereket sem más kezébe adni. Túl jól ismerem már ahhoz.

   - Igazad van - sóhajtottam. - Nem nagyon figyeltem, hogy mit is írtál, csak annyi minden volt, hogy azt sem tudtam mit írtál. Nekem ez teljesen kimaradt - ismertem be, ahogy kiléptem a beszélgetésből és megpillantottam háttérképét. Még mindig jót mosolyogtam rajta, mert ez volt az a képsorozat, ami teljesen véletlenül készült el. Egyik barátunk készítette, mi pedig csak álltunk és vártuk, hogy történjen végre valami, mikor az egyik kollégám megszólított minket, és akkor sült el a fénykép. Kellemes emlék fűz hozzá, és tisztán emlékszem, hogy aznap miért is mosolygott annyira Hakyeon. Akkor egyeztem bele, hogy örökbe fogadhatjuk Jaehwan-t.
   Még csak két éves volt, szinte kicsi baba még, de már régóta terveztük, hogy szeretnénk gyereket a családunkba, így megleptem ezzel, ezért egész nap a nyakamon lógott és folyton azt ismételgette, hogy mennyire is szeret. Néhány nappal később, el is mentünk az árvaházba, ahol megkerestük kisfiúnkat, aki már mosolyogva fogadott minket, hiszen eléggé gyakran jártunk oda, és csak és kizárólag Jaehwan-nal foglalkoztunk.
   Másfél év telhetett el, amikor örökbe fogadtuk Wonshik-ot is, ő rá, teljesen véletlenül leltünk. Egy autó felhajtott a járdára, majdnem halálra gázolva egy kismamát a mindössze két éves kisfiával. Párommal a segítségére siettünk, sajnos a műtét, amit a kórházban elvégeztek vele, nem sikerült jól. Csupán pár órája volt hátra, mikor megkért minket, hogy neveljük fel a fiát. A fiú, egy éjszakás kaland gyümölcse volt, a nő nem is tartotta a férfivel a kapcsolatot, a szülei és bármilyen más rokona nem élt, és nem szeretné olyan ember kezébe bízni a sorsát, aki nem ismer. Először vonakodtunk, hiszen nem terveztük, hogy ilyen hamar újabb családtaggal bővüljön családunk, de ez volt az utolsó kérése, mi meg teljesítettük.
   Azóta, négy tagú volt a családunk, és mind a ketten remekül igazodtunk az új élethez. Hakyeon, felmondott a munkahelyén, hogy tudjon foglalkozni a gyerekekkel. Senkire nem merte rábízni őket, egyedül a szüleinkre, de ők túlságosan messze laktak, hogy ideutazzanak néhány órára. Ha pedig úgy hozta a helyzet, hogy szerettünk volna kettesben lenni, akkor néhány napra átadtuk a felügyeletet a nagyszülőknek, mi meg kiélveztük azt a kevéske időt, amely adatott nekünk. Nagyon ritkán tudtunk összehozni ilyen napokat, hiszen, nem akartuk szüleinket ezzel terhelni, nekik is volt jobb dolguk, és nem azért voltak, hogy bébi csőszködjenek, a nevelés a mi feladatunk volt. Évente, ha háromszor sikerültünk elszakadni a gyerekektől, ez pedig mindkettőnk születésnapja, és a házassági évfordulónkat jelentette. Ezt a három napot, meg hozzádobtunk még egy-kettőt, ilyenkor mindig szabaddá tettük magunkat, ahogy szüleink is és akkor végre pihenhettünk, ha nem is foglalkoztunk úgy egymással.
   Sóhajtva adom vissza telefonját, majd a pulóveremet a kabátom mellé akasztom és a szemébe nézek.
   - Hogy hívják őket? - kérdeztem meg végül, megfogva kezét és a konyha felé kezdtem húzni.
   - Hongbin és Sanghyuk. Hongbin öt éves, Sanghyuk pedig három. Nagyon aranyosak és okosak - mesélt lelkesen párom, ahogy bevonultunk a helyiségbe és a hűtőhöz lépve vettem ki valami innivalót, miközben hallgattam őt. - Tegnap előtt jártam a gyerekekkel az árvaházban, mert megígértem az akkori nevelőjüknek, hogy mekkorát is nőttek, és akkor pillantottam meg a két kis fiút. Éppen játszottak, elvonulva a többiektől. Hongbin, nagyon ügyelt arra, hogy senki se bántsa Sanghyuk-ot, mindenkitől megvédte. Annyira aranyosak, Taekwoon! - kezdett el nyafogni és miután letettem a poharamat, átkarolta a nyakamat. - Légy szíves! - kért hatalmas bociszemekkel.
   - Nem érdemes ellenkeznem, igaz? - sóhajtottam egy kisebbet, majd homlokomat az övének támasztottam, kezeimmel pedig átkaroltam derekát.
   - Ha nem szeretnéd, akkor nem kell - nyomott egy pici csókot ajkaimra.
   - Nagyon szeretnéd őket? - húztam közelebb magamhoz.
   - Csak, ha te is.
   - Akkor készülj, mert ki kell festenünk a másik szobát, amit eddig nem használtunk - mosolyogtam és lehajoltam ajkaira. Egy rövidke csókot terveztem eredetileg, de Hakyeon annyira ragaszkodott párnáimhoz, hogy egyre jobban simult hozzám és lett egyre szenvedélyesebb csókunk. Hiányoztak már az ilyen pillanatok, így nem volt kérdés, hogy kaptam az alkalmon és kihasználva, hogy a gyerekek nem tartózkodtak a helyiségben vagy éppen a nappaliban, kicsit elmélyültünk egymásban. Ujjait belevezette tincseim közé, ott húzott egyre jobban magához, még akaratosabbá válva, nekem pedig több sem kellett, felkaptam a földről és az asztalra ültettem. Mosolyogva csókolt tovább, miközben kezeim felfedező útra indultak oldalán és testén. Ujjai már felsőmet markolászták lapockáimnál, egyre inkább felfelé húzva az anyagot hátamon.
   - Mit titkolsz előlem? - váltam el ajkaitól és a szemébe néztem.
   - Nem titkolok semmit. Baj, hogy megkívántalak? - vetette a szememre a dolgot.
   - Hakyeon, ismerlek már eléggé jól, hogy tudjam valamit el akarsz titkolni előlem - vontam fel szemöldökömet.
   - Én nem is.. - fordította el tekintetét.
   - Nem fogod elsunnyogni a dolgot - fogtam meg állát és visszafordítottam fejét. - Mit nem mondasz el nekem? - néztem a szemébe, mire lesütötte szemeit.
   - Már elhoztam őket... - motyogta.
   - Tessék?? - akadt fenn szemöldököm.
   - Kérlek ne akadj ki, Taekwoon! - kérlelt, ahogy megfogta kezeimet. - Képtelen voltam otthagyni őket! Olyan rossz családba kerültek volna. Borzalmasak voltak a szülők, nem is a gyerekekért, hanem a pénzért tették volna. Úgy beszéltek velük, mint az állatokkal. Nem hagyhattam, hogy olyan életük legyen. Nem tehettem, Taekwoon! - nézett a szemembe. - Kérlek! Ne vigyük vissza őket! Könyörgőm! - csordultak ki könnyei és fejét mellkasomnak döntötte, miközben zokogott. Lassan átöleltem őt és simogatni kezdtem hátát, hogy megnyugtassam őket.
   - Nyugodj meg, Hakyeon - nyomtam puszikat arcára, majd lassan kezeim közé vettem arcát és egy lágy csókot hintettem ajkaira. Ezzel kissé megállítottam a szipogást, de nem véglegesen. Cirógattam arcát, míg lassacskán lenyugodott és rendesen vette a levegőt. - Lenyugodtál? - mosolyogtam rá és ujjaimmal simogattam bőrét.
   - Ühöm - bólintott egy picit és vett egy nagy levegőt.
   - Az üres szoba gondolom már nem üres, és várják az apukájukat a gyerekek, ugye? - vonom fel mosolyogva a szemöldökömet, mire kikerekednek szemei, aztán pedig nyakamba veti magát.
   - Annyira szeretlek - temette arcát nyakamba, miközben ölelt, mint egy őrült.
   - Én is szeretlek - pusziltam meg, majd a kezét fogva indultunk felfelé a lépcsőn egyenesen abba a szobába, ahol az új jövevények tartózkodtak. Mind a kettő az ágyában aludt, amit - gondolom - Hakyeon vett, miközben jöttek hazafelé. Belesve a kiságyakba elmosolyodtam és magam mellé vontam páromat. - Gyönyörűek - öleltem át derekánál fogva, közben le nem véve szemeimet a gyerekekről.
   - Azok. És a mieink - bújt hozzám, aztán egy pillanattal később két gyerekecske jött be a szobába.
   - Papa! - hangzott hangjuk és mind a ketten nekem rohantak. Mosolyogva öleltem őket magamhoz, majd arra eszméltünk fel, hogy Hongbin - remélem jól emlékszem - nyújtózkodott kifelé az ágyból, hogy ő is játszani akar. Hakyeon kiemelte az ágyból és Wonshik mellé téve, kezdtek el játszani. Boldogan néztük őket, míg valaki fel nem sírt. Ez a valaki nem volt más, mint Sanghyuk, kit, sajnos felébresztettünk. Kivettem a kiságyból, a karomba vettem és csitítgattam, hogy ne sírjon tovább. Ringattam, míg el nem terült karjaimban és nyugodtan nézelődött körül. Párom, fiainkkal együtt játszott a szőnyegen, én pedig fentről néztem őket, a család legfiatalabb tagjával.

A gyerekek XDDD

A nagy család XDDD

Papa, mama ölel XD :3 <3